Ép ésszel mire mész?
Vess búzát az Északi-sarkon,
forró égövön ültess fenyőfát,
dideregj a délszaki parton,
izzadj, ha mész-mész a jégmezőn át –
ép ésszel mire mész?
Kérj bocsánatot a sértőtől,
tettesd a sértettet, hogyha sértesz,
a dühöt vedd a megértőtől,
ne válaszolj annak, aki kérdez –
ép ésszel mire mész?
Gyönyörködj abban, ami ocsmány,
ne kötekedj a gonosz gazokkal,
ne láss át a habzsolók mocskán,
oszd meg a pénzed a gazdagokkal –
ép ésszel mire mész?
Kívánj békét a háborútól,
hitesd el, hogy a háború a béke,
csak azt magasztald, aki csúfol,
hirdesd, a tűz árvíz menedéke –
ép ésszel mire mész?
Szeresd a kor titkát, ne fejtsd szét,
szeresd, imádd az eszeveszettet,
ne emelj a tűzifára fejszét,
ha hideg van, űzd el, aki retteg –
ép ésszel mire mész?
Koptasd el bárgyúra az elméd,
gyámolítsd új álkulccsal a tolvajt,
várd csak, várd, űzőid kegyelmét,
ne magad, a véget érőt folytasd –
ép ésszel mire mész?
Vedd semmibe, ki meg se téveszt,
süllyedj a magasba ott, ahol vagy,
botjával üsd a nyolcvanévest,
nesz nélkül a végtelenbe olvadj –
ép ésszel mire mész?
Örök íz
Mint varjú, mely betelni visszajár
ablakpárkányra, kirakott dióra,
mintha minddel, eggyel magasba száll,
megáldott helye a bádogcsatorna,
ott töri fel, zúzza szét naponta,
az az üllője, az a láthatatlan
rejtek, ahol a dió nyittatik,
aztán kiszáll, az udvar, ez a katlan,
e szakadék üres lesz holnapig,
de másnap reggel újra visszatér,
és kezdődik a csínytevés elölről.
A dió elfogy, és lassan itt a tél,
és nem röpül le többé a tetőről –
így jártam hozzád, így a testedért,
míg el nem fogyott belőle az óhaj,
a nála több, a vágy, a szenvedély,
hogy egyél, etetlek örökös dióval.
Minden testrészed kínált, úgy egyem,
ami te vagy, mind újuló kínálat,
hogy részeidből teljesség legyen,
teljesség, mely azt mondja: imádlak.
Így vártál mindig örök ízeiddel,
s most itt a tél, mely tűntöddel veszít el.
A rög
Milyen földhöz ragadtak vagyunk!
Legfőbb hányadunk a rög.
Nem szállunk oldva, nem suhanunk,
utunk a tapasztó gyalogút,
és fölöttünk mennydörög.
Sokan vannak a légiesek,
mi is akartunk lenni, de
ami fönt van, minket lenyesett,
a földhöz vágtak az istenek,
hogy ne jussunk messzire.
Részünk a súly, a súly ketrece,
elzárolt a drót, a rács
nem ereszt, a rése kicsike,
melyen át ki kéne szöknie
lenge részünknek, ha más
részünk, az összekalapált,
tömör, súlyverte, nehéz
felünk, a nagyobbik idezárt,
itt gunnyaszt, a rácsok hajlatát
egyre görbíti a kéz.
Mind szűkebbre. Ilyen a bilincs.
Rángathatod, a perec
a csuklón mind szorosabbra ring.
Hogy szabadulnál, sohase hidd,
és szabad már nem lehetsz.
Volt példa rá, tengerbe zuhant,
merthogy túl messze repült,
a tenger hulláma lett a hant,
érintette csupán a magast,
csak hallotta, szól a kürt,
az égi harsona. Istenül?
A rög végig benne volt.
Nem a Nap, nem a láng fölül
tette, hogy följebb már nem röpül,
rögöt mindhiába old.
A szárnyban is ott alszik a rög,
a lélek se az a rész,
mely könnyűvé tenne, lepörög
rólunk, hiszed, mint por, ha föd,
a lélek is túl nehéz.
Sohase lebegünk, de nem ám,
a súlytalan állapot
Földön túl, az égi karimán
a világűrtől lopott
játékszer, rög vágya ég után.
(Megjelent az Alföld 2023/5-ös számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Miklós Kelemen munkája.)
Hozzászólások